Óda a három Gúnához[1]

 

Tamasz, te világok fekete támasza,

Megsebzett egóknak gyakori válasza,

Te bocsátod reánk az éjsötét estét,

Mozgatod restségünk tunya szellemtestét.

 

Az er? része vagy, mely világot ível,

“Örökké rosszra tör, de mindíg jót mível”.

Akit te eluralsz, nem válik javára,

Nem jut el miattad bizony Vaikuntára.

 

Radzsasz te vibráló, pezsg? enregia,

T?led lesz nyugtalan oly sok emberfia!

Hajtod, ?zöd ?ket, ameddig csak élnek,

Hogy mijük van: elvesztik, temiattad félnek.

 

Te sarkallod ?ket új és új tettekre,

Hogy ezek gyümölcsét ?rizzék rettegve.

Te vagy a tehetség nyugtalan vezére

Ki új dolgokat állít régiek helyére.

 

Szattva, te vagy a ragyogó fény,

Mit magából áraszt a legf?bb tiszta lény.

Te vagy a szépség, te vagy a szeretet,

Te adsz a jóságnak gyönyör? keretet.

 

Te világítod meg a keskeny utat,

Min az jár mind, ki Isten után kutat,

Ragyogsz abban s annak, ki a jóra vágyik,

S ?zöd a sötétet, míg elér hazáig.

 

De te is csak része vagy a láncnak,

Mely okozója a szüntelen táncnak,

Mit ropnak mind, kik karmájukat élik,

Akik cselekv?nek önmagukat vélik.

 

Mint bábban az ujjak, mozdulni késztettek

Minket, kik e teremtésben részt vesznek.

Beburkoltok minket, ó isteni Gúnák,

Viseltek bennünket, mint koldús a gúnyát.

 

Csodállak titeket, mint annak részeit,

Ki általatok örök körforgásba kényszerít,

S fiait a bel?letek emelt torlaszon túl várja,

A kegyelem kapuit szélesre kitárva.

 

Lényem közepéb?l lesve figyelem,

Ahogy mozdítjátok lábam és kezem.

S alázatos eszközévé leszek

Annak, ki titeket is hajt, ?z és vezet.

[1] Min?ség, köt?er? (Szattva, Radzsasz, Tamasz)