Letölthet? változat: Nem vagyok robot novella
Nem vagyok robot?
novella
Zs. Kovács Gabriella, a biológia és a fizika diplomás szaktanára villámló tekintettel nézett az íróasztala el?tt feszengve álldogáló kamasz fiúra, akinek szepl?i éktelen vörösséggel virítottak egyre fehéred? ábrázatán.
– Mi ez? – kérdezte emelt hangon, hogy csak úgy visszhangzott bele a tanári szoba. Közben úgy emelte fel az el?tte hever? fehér lapot bal kezének hüvelyk és mutató ujja közé csíptetve, mintha valami fölöttébb visszataszító dolgot kellene a kezében tartania. – Mi az Isten haragja ez, Zsombor?
A lapon mindössze egyetlen írott sor árválkodott. A kérd?re vont továbbra is némán tipródott, tekintetét zavartan a földre szegezve.
– Nos, mi ez? – csattant újra a kérdés, aminek hallatán a szomszédos íróasztalnál egy m?anyag ételhordóból telefonjának képerny?jére meredve éppen ebédjét majszoló Nagyhegyi Tibor magyar és történelem tanár kezében megállt a villa. – Várom a magyarázatot!
A papíron, melyet a tanárn? véres rongyként tartott maga elé mindössze egyetlen sor virított: „Elnézést kérek, de nem tudtam megírni a beadandó dolgozatot, mert nem tudtam letölteni a netr?l a hozzá való anyagokat.”
– Talán nincs otthon Internet? És a könyvtárban sincs? És a mobilodon se? – és mivel a vallatottól továbbra sem érkezett válasz, Zs. Kovács Gabriella folytatta a dörgedelmes felel?sségre vonást – Te olyan jó tanuló voltál mindig, az utóbbi id?ben meg olyan furcsán viselkedsz! Szeretném – folytatta némileg lágyabb hangon –, ha megmagyaráznád ezt, vagy elmondanád, mi történt veled. Ezt úgy is kérdezem, mint az osztályf?nököd!
Zsombor igyekezett úgy körbepillantani a tanári szobában, hogy fejét lehet?leg ne kelljen megmozdítania, s mikor úgy látta, hogy a vallatás helyszínén hármukon kívül nincs más, tekintetét lassan a tanárn?re emelte, majd krákogott egyet és alig hallhatóan megszólalt.
– Nem tudtam letölteni, Gabi néni. Nem tudtam …
– Igen, ezt írtad is. Csak ezt írtad a beadandó helyett! Szóval miért is?
– Mert – kezdett bele Zsombor a válaszba, ami láthatólag csak nagyon nehezen jött ki a száján -, mert nem bírtam eldönteni …
– Mit! – türelmetlenkedett a tanárn?.
– Hát, hogy robot vagyok-e? – felelte Zsombor, s tekintetét hirtelen elkapva ismét a padlót kezdte bámulni, mintha a bátorságát a kopott linóleum karcolásai és hézagos illesztései között próbálná megtalálni.
– Miiii? – kérdezte elkerekedett szemmel Zs. Kovács Gabriella – Micsoda? Fiam, én több, mint húsz éve vagyok a pályán, de ilyen hülye kifogást még nem hallottam! Ennél még az is jobb lenne, ha arra hivatkoznál, hogy meghalt a nagymamád! Azt jobban el tudnám hinni, még úgy is, hogy tudom, már tíz éve meghalt! Nem tudtál valami értelmesebb mentséget kitalálni?
– De tanárn?! – védekezett kétségbeesetten Zsombor – Én tényleg…, tényleg nem tudom!
A fiú szeme sarkába könnyek gy?ltek, de miel?tt elb?gte volna magát, arcára olyan kifejezés ült ki, minek láttán Zs. Kovács Gabriella haragja egy csapásra elpárolgott, és helyét valami megmagyarázhatatlanul furcsa érzés vette át. Rossz el?érzet, kíváncsiság és csipetnyi félelem kavargott ebben az érzetben összevegyülve némi hitetlenséggel. Ez az érzés egyszerre úgy töltötte ki az elillanó düh helyén keletkezett vákuumot, hogy a tanárn? szinte fizikálisan is érezte ezt, valahol a gyomra tájékán.
– Mit nem tudsz? Magyarázd meg!
– Tanárn? – kezdte habogó válaszát a fiú – a feldolgozandókat az iskolai szerverre tetszett feltölteni.
– Igen, és?
– Onnan kellett volna letöltenem. De az capachával védett.
– Mi?
– Hát a spam robotok, meg a kéretlen regisztrációk miatt, tudja tanárn?!
– Nem vagyok informatika szakos.
– Ez olyan védelem-féle – makogta tovább Zsombor – hogy azok a programok, amik rosszindulatú túlterheléses támadásokat intéznek az egyes szerverek ellen ne tudják ezt, izé, szóval, hogy ez ki legyen védve.
– Aha! – bólintott szemöldökét ráncolva az osztályf?nök, nagyvonalúan eltekintve attól, hogy az el?z?leg elhangzott mondat magyartalanságát a fiú orra alá dörgölje. – Tovább!
– A letöltéshez be kell pipálni, hogy nem vagyok robot!
– És?
– Nem tudtam bepipálni…
– Hogyhogy?
– Mert elgondolkoztam. Honnan tudhatom biztosan, hogy nem vagyok robot?
– De fiam, ez hülyeség! – kiáltott fel türelmetlenül Gabriella – Már’ mért lennél te robot?
– Nem hagyott nyugodni a dolog, mert azt olvastam a wikipédián, hogy a robot egy elektromechanikai szerkezet, amely el?zetes programozás alapján képes különböz? feladatok végrehajtására.
– De hogy lennél már te robot! Te szívatsz engem, fiam!
– Nem, dehogy! – tiltakozott képségbe esve Zsombor – Tulajdonképpen minden szempontból illik rám a leírás!
– Micsoda? Te egy emberi lény vagy.
– Szemüveget viselek, ami egy optikai eszköz. Okosórát hordok, ami egy elektronikai eszköz és az életfunkcióimat monitorozza, anyám szerint ráadásul a mobilom is a kezemhez van n?ve. Hallókészüléket használok, mert kicsit nagyot hallok – folytatta, miközben jobb mutatóujjával megérintette a füle mögül alig láthatóan kikandikáló apró dobozkát -, így tulajdonképpen én egy kiborg vagyok!
– Micsoda?
– Kibernetikus organizmus. Gép és él?lény elegye. És a kiborg az már robot! És – folytatta belemelegedve – az is stimmel, hogy programozás alapján vagyok képes feladatokat végrehajtani. Anyám a programozást nevelésnek hívja, a tanárn? meg oktatásnak! Itt van például ez a beadandó, amit az alapján kell megcsinálni, amit az órán tanultunk. Ez a programozás, a beadandó meg maga a feladat. Ilyet magamtól biztosan nem csinálnék!
– De te, te – most az osztályf?nök hebegett – hogy lehetnél már robot. Van anyád, vannak szüleid, vannak testvéreid!
A fiú arcán árny suhant végig.
– Igen, erre én is gondoltam, de mi van ha – halkította le a hangját -, ha ?k is csak robotok. A reprodukciós képesség önmagában nem bizonyítéka az emberi mivoltnak!
– Na, ebb?l elég! Nem is tudom, miért hallgatom ezt! Nem csináltad meg a feladatodat, és most mindenféle lehetetlenséggel próbálod meg kidumálni!
– Miért, a tanárn? honnan tudja biztosan, hogy mi az ember? Honnan tudja magáról, hogy ember? – kérdezte nagyot sóhajtva a fiú.
– Onnan hogy, hogy… – a lendületesnek indult riposzt azonban elakadt, mivel Zs. Kovács Gabriella hirtelen ráeszmélt arra, hogy ezen a kérdésen soha életében nem gondolkodott még el.
A gyomortáji vákuum ismét visszatért, egy szempillantás alatt, de most mintha hirtelen forrósággal telít?dött volna. Talán a válasz hiánya hevítette fel, talán a szégyenérzet, amit a tanár ösztönösen kell érezzen, ha valami evidens kérdésre nem tudja a választ. A tanárn? hirtelen úgy érezte, hogy hiátusának perzsel? mivolta elviselhetetlen számára, és bármi áron menekülnie kell az érzést?l. Ez ugyanis félelemmel töltötte el, és félelmében azt tette, amit a fél?lények tenni szoktak: támadott.
– Eh, mit veszk?döm én veled! Nem az én dolgom, hogy ilyen sületlenségekkel foglalkozzak! Én fontos dolgokat…
– Pedig nagyon szeretném tudni! – vágott a szavába Zsombor, akinek zavara és félelme pont olyan iramban párolgott el, ahogy a tanárn?é növekedett – Szerintem ez nagyon fontos! Még fontosabb, mint a kovalens kötés! Miért nem tanulunk err?l?
A szomszédos asztal fel?l koppanás hallatszott. Zs. Kovács Gabriella és Zsombor egyszerre fordult a hang forrása felé. Nagyhegyi Tibor az irodalom és a magyar nyelv tanára kissé túljátszott felháborodással ejtette ki a villát a jobb kezéb?l, majd teátrális mozdulatokkal törölgetni kezdte száját egy papírzsebkend?vel, végül megszólalt.
– Ha figyelnél az óráimon, akkor nem beszélnél itt ilyen szamárságokat! Mi az, hogy nem tanulunk arról, hogy mi az ember? Másról sem tanulunk! Ezek szerint nem értesz semmit az egészb?l – majd látván a reá mered? két egyformán értetlen szempárt, székén hátrad?lve tovább folytatta – Na! Hát mi is az, amir?l itt szó van? Például a szerelem!
– Még sosem voltam szerelmes, nem tudhatom! – rázta meg a fejét Zsombor.
– A kamaszok általában egyfolytában azok. Várd ki a végét…
– És a szerelem nem a hormonoktól van? A múltkor olvastam err?l egy cikket. – vágott vissza Zsombor – Mondtam már, a reprodukció szerintem nem bizonyíték!
Zs. Kovács Gabriella magában elcsodálkozott azon, hogy ez a fiú miket olvas, és micsoda kifejezéseket használ, de miel?tt ezt szóvá tehette volna, a magyartanár közbevágott.
– Á, szóval azt állítod, hogy ha kell? mennyiség? tesztoszteront, ösztrogént, dopamint, feniletilamint és szerotonint fecskendezek beléd, akkor szerelemes leszel a Cseszneki Erzsibe?
– A tanár úr is olvasta a cikket? – ezúttal Zsomboron volt az elképedés sora. Némileg el is vörösödött hozzá.
– Nem érdekes! De akkor azt magyarázd meg, hogy miért pont abba leszel szerelmes, akibe? Ez is a hormonokon múlik? Miért? Hogyan? Nem tudod?
– Hát nem…
– Költ?i kérdés volt! Már ha tudod, mi az!
Zsombor bólogatott és érdekl?dve bámult a magyartanárra.
– Azt mondod, nem tudod, mit?l vagy ember?
– Szeretet, jóság … – kottyantotta közbe az osztályf?nökn?.
– Van egy kutyánk otthon – csapta le a labdát rögtön Zsombor -, Rojtos, a golden retriver, senkit sem ismerek, aki nála jobban szeret, vagy nála jóságosabb.
– Mondjuk ez inkább arra bizonyíték, hogy a kutya is ember! – kacsintott Tibor – Vagy már majdnem az. – Majd Zs. Kovács Gabriella kissé er?ltetett nevetésér?l tudomást sem véve tovább folytatta – Szóval, mit is csinál egy robot?
– Amire programozzák! A mai mesterséges intelligencia például már verset is tud írni, úgy hallottam.
– Püff neki. A verset pont fel akartam hozni bizonyítéknak, de megel?ztél. Szóval akkor, ha van bármi, amit egy robot nem csinál, de te igen, akkor bizonyítottnak vehetjük ember mivoltodat?
Zsombor néhány pillanatig összeráncolt szemöldökkel gondolkodott, majd fejét rázva kibökte:
– Nem! Az még csak arra lenne bizonyíték, hogy nem vagyok robot.
– Ah, nem egyszer? veled! – sóhajtott Tibor – Tehát azt mondod, hogy a robot azt teszi, amire beprogramozták, igaz?
– Igaz.
– Tehát, amire nem programozták be, azt nem teszi, ugye?
– Azt hiszem, bár hallottam, hogy vannak tanuló algoritmusok, amik olyan összefüggések megállapítására képesek, amiket nem programoztak beléjük.
– Rendben, de gondolkodik-e a robot, vagy a tanuló algoritmus azon, hogy ki ??
– Nem tudom.
– Miért tenne ilyet egy robot, vagy egy algoritmus, ha nem programozzák be erre? Származna ebb?l valami el?nye, vagy haszna?
– Háát, ez mondjuk igaz. Azt hiszem, nem gondolkodik ezen.
– Hoppá! Akkor most megvagy, barátocskám! Mivel te gondolkodsz, töprengsz, s?t rágódsz azon, hogy te ember vagy-e, ezzel bizonyítottad, hogy nem vagy robot!
– Tényleg?!? – derült fel a fiú arca.
– Tényleg. Én úgy gondolom, hogy az emberi mivolt egyik legalapvet?bb bizonyítéka, hogy az ember önmagán töpreng. Ez egyébként normális, bár nem a te korodban szokták kezdeni. A kutya, lehet bármilyen odaadó, vagy szeretetre méltó, nem csinál ilyet. Legalábbis nem hiszem. Azaz az önreflexió – mert ezt így hívják – emberi mivoltod bizonyítéka, barátocskám.
– És hová vezet ez az … önreflexió?
– Ez attól függ. Egyeseket a diliházba. De ebb?l lesznek versek, regények, dalok, színdarabok, zenem?vek. De ebb?l lesznek a felismerések, az ideák, a nemes eszmék, ebb?l fakad a megbékélés. S?t, ha már itt tartunk, szerintem az igaz szerelem is ebb?l fakad, és nem a hormonokból. És tudod, mit gondolok még! Hogy ha elég sokat nézel?dsz odabenn, még a lelkedet is megpillanthatod egyszer. És akkor…
– Akkor? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Zsombor.
– Akkor? Fiam akkor lehetsz egészen biztos benne, hogy nem vagy robot. Ez lesz a bizonyosság. Addig minden más csak spekuláció.
A tanárira csend borult. Mintha a három ember egy különös buborékba került volna, kívül téren és id?n. A buborékok azonban már csak olyanok, hogy hamar szétpattannak. Most is ez történt, ahogy a szünet végét jelz? cseng? berregésének f?részfogai belehasítottak a pillanatnyi végtelen csendjébe.
– Na, kössünk egy üzletet! – tolta hátra szuszogva székét Nagyhegyi Tibor felálláshoz készül?dve, miközben kezeivel az asztalon el?tte lév? kijavított dolgozatokat kezdte stócba rendezni. – Ma szépen hazamész, megírod a beadandót biológiából, és jöv? hét hétf?n leadod. Plusz írsz egy esszét ugyanekkorra arról, hogyan keresheti meg az ember a lelkét. Ha ezt teljesíted, akkor kijárom Gabi néninél, hogy ne kapj ezért a mostani mutatványodért egyest. Áll az alku?
– És honnan vegyek ehhez anyagot?
– Mit tudom én! Keress valamit a neten. Guglizd ki. Vagy guglizd meg odabenn!
– Odabenn?
– Magadban. De legalább két oldal terjedelm? legyen! Megegyeztünk?
Zsombor komoly arccal bólintott.
– Akkor most, sipirc, mert a következ? óráról nem mentelek ki!
A fiú köszönésfélét mormolt, majd kisietett a teremb?l. Nagyhegyi Tibor a dolgozatokat a hóna alá csapva ugyancsak az ajtó felé indult.
– El kell küldeni ezt a fiút az iskolapszichológushoz! – sóhajtotta Gabriella.
– Ugyan minek! – fordult vissza az ajtóból Nagyhegyi – Nincs ennek semmi baja, csak az, hogy gondolkodik. Filozófus. Az meg sajnos nem gyógyítható. Szegény gyerek! Az ilyesmit nem bocsájtják meg. F?leg nem a pszichológusok és a tanárok. – mondta és kitárta az ajtót.
– Azt az esszét – szólt utána Zs. Kovács Gabriella – én is el akarom olvasni!
Tibor biccentett, és kilépett az ajtón. Gabriella a helyén maradt. Pedig már indulnia kellett volna a következ? órára. Máris elkésett. Máskor rohanvást indult volna az osztályterembe, most mégis a helyén maradt. Ülve. Befelé figyelt. Konstatálta, hogy gyomra tájékáról elt?nt a vákuum, megsz?nt a forróság, és helyét várakozással teli izgatottság vette át. Tovább szemlélte ezt az izgatottságot, mert kíváncsi volt arra, mi is lehet az oka. Néhány pillanat múlva rájött: alig várta, hogy hétf? legyen, és elolvashassa végre azt az esszét. Tisztán érezte, hogy ez sokkal fontosabb számára, mint a kovalens kötés.
Photo by Artem Kim on Unsplash
