EGÓ
Apró percenként folyik el az élet,
Cseppenként szivárog az értelem,
És mint szomjas sivatag homokja
Úgy issza fel mohón a végtelen.
Ódák zendülnek bérelt létb?l
Kórusuk hangja mind hamis,
Lelkeken csattan kapzsi tercük
Pedig övék még a látszat is.
Száz karmával önmagát tépi
S másokat kínoz szüntelen
Ezernyi álarccal takarva féli
Azt, mi örökre b?ntelen.
Szolgából ? önkényúr lett,
Mi jéghegybe karcolja m?veit
Rettegve, hogy az elolvad,
S leleplezi szánalmas b?neit.
Az elmúlástól borzadva retten
Az id? sodrában nincstelen
A bomló testnek is jár sírhant
De neki nem juthat ennyi sem!
Habzsolva küzd a világ ellen
Ha neki nem biztos, csak a vég
Pusztuljon vele hát a lét is
Lehet?leg máma’ még!
Egó mászik vért izzadva fel az egó-hegyeken
Egó körül forog egyre Egó-világegyetem.
Egó önti öntüzébe önmagát, mint áldozat
És nem érti, miért nem várja soha más, csak kárhozat.
S ha egyszer a Terem? visszakéri elcsaklilizott kincseit
Kiderül, hogy ezek nélkül végs? soron nincsen is.
