A kútásó balladája

 

 

 

Kutat ástam eddig, hisz ezért fizetnek!

Voltam fakasztója éjsötét vizeknek.

Csákányommal sújtva k?re és agyagra

Egyre lejjebb fúrtam, bele az anyagba.

 

Saját fontosságom dölyfös tudatában

Mindig csak lenézve ástam, ástam, ástam,

Gödröm egyre mélyült, ástam egyre még,

Fejem felett lassan halványult az ég.

 

Ástam tovább egyre, hisz’ ott vár rám az kéj

Gödröm alja nyirkos, setét, mint az éj.

Id?nként rám omlott, oldalam fájlaltam

De remélt kincsekért még ezt is vállaltam!

 

Vízben állva ástam, térdig, majd derékig,

Dideregve nyúltam a sárért a fenékig,

Nem néztem felfelé, hisz lenn vár, mit keresek

Kimászni nem vágytam, hisz a fal meredek!

 

Leástam oly mélyre, hol gyökerek kígyózva

Tekeredtek körém vörösl?n kínozva,

Amíg meg nem láttam, s néztem rá meredten,

Egy nagy fehér hattyú ringott lent mellettem.

 

Mikor szállhatott le kutam bús vizére?

S mióta figyelhet, s hogy nem vettem észre?

Miért néz rám oly némán, várakozó szemmel?

Miért érzem úgy, hogy reá figyelnem kell?

 

Szólongatom egyre, figyelem, s nem ások,

S valahogy nem bánom, hogy mit szólnak mások.

Hívogatom, s nézem, hogy közelebb úszik,

Bokámról sok inda csobbanva lecsúszik.

 

Szárnyait kitárja, hogy közel ér végre,

Pirosló cs?rével mutat fel az égre.

Szememmel követem, s nézek fel meredten,

Kutam káváján át, mit el is feledtem.

 

’Miért vagy te idelenn?’ – kérdezi szárnyasom

Szám nyitnám válaszra, de – döbbenet – nem tudom!

’Itt vizet lelhetek, anélkül nincs élet!’

Nyögöm ki habozva, s válaszától félek!

 

Szomorúan néz rám, s válasza ér szótlan

’Odafenn a fényben, víz van a folyóban,

Víz van a patakban, tengerben, s a tóban,

S víz van a fellegben, víz a fényl? hóban.’

 

’Emiatt nem kell még mélyebbre ásnod,

Amit keresel, azt odafenn találod!’

Jajongva feleltem: ’Túl mély ez a gödör!

Kimászni nincs er?m, a sok munka meggyötör!’

 

’Gödröd nem mélyebb, mint milyennek ástad,

Anyagba mélyedni nehezebb, mint vártad!

Hidd el, ha volt er?d idáig lefúrni

Nem lesz lehetetlen a fényre kijutni!’

 

Majd rebbent hirtelen, s felszállt, fel a fényre,

Otthagyva a kútmélyen, s hiányzott lénye.

Kisvártatva hallom, hogy szárnya-csattogva

Száll mellém le ismét, a sötét habokba

 

Cs?rében aranyszál, mi csillogón lebegve

Tekeredik fényl?n egész az egekbe.

Csuklómra kötözi, és megcsíp szelíden

S csendben figyelve néz, ringva a vízen.

 

S most itt állok mélyen, saját kútvizemben

A fényl? aranyszállal diderg? kezemben

Felfelé nézek, megvágyva a fényt,

S kérdezve hattyúmat, e különös lényt:

 

’Ki vagy te, ó mond, rád hallgatni félek!’

Szótlanul válaszol: ’Én vagyok a LÉLEK!’