Csend

 

A csend, mi a bet?k közt ott feszül

Az egyetlen valódi költemény

A némaság, mi szavak mögött repül

Az egyetlen irodalmi erény.

 

A rím, mi sorok végén csendül

Nem más, mint cifra dísz

Mit a mondandó ékének

Csak a csapongó elme hisz.

 

Az ütem, mely a mondatokban lüktet

Halovány visszhangja csupán

Az ÓM-nak, mi világokat szül meg

A teremt? némaság éjsötét talaján.

 

Ne fecsegj hát versem!

Dalolj úgy, hogy a zajok sz?tte fátyol

Magától libbenjen  

el e szent némaságról

 

Miben maga a Mindenség hallható

Dajkálva mindent, mi egykoron napvilágra kerül.

Dalolj úgy, hogy az érdemes olvasó

Ezt mind-mind meghallja legbelül!