A szenvedés értelme

 

Itt ülök egómnak füstölg? romjain,

Levetem széttépett büszkeség rongyaim.

Szerep álarcaim darabokra zúzom,

Illúzióm fátylát lassan félrehúzom.

 

Meztelen lélekkel várok kuporogva,

Míg vállam egyszercsak Krisna átkarolja.

A körforgást figyelve némán ülünk ketten,

Külvilág zajában, mégis néma csendben.

 

Szavak nélkül bíztat, parancs nélkül vezet,

Nem követel semmit, ? csak némán szeret!

Kérdem, hogy elérjem, mit is kéne tennem?

Szavak nélkül súgja: mindig itt volt bennem!