Kik vagyunk?
Srí Szvámí Atmaszvarúpánanda írása
(megjelent a Divine Life Magazine 2018. februári számában)
A szentírások azt állítják, hogy az emberi lény fogságának és felszabadulásának oka egyaránt az elme. A fogság elégedetlenséget, a felszabadulás boldogságot jelent. Minden emberi lény boldog akar lenni, ezért az élet legfels?bb célja a móksa, azaz a megszabadulás elérése. De milyen módon oka az eme a fogságnak és a felszabadulásnak?
Ez pusztán attól függ, mivel azonosítjuk magunkat. Az elme nem csak az emberi lények sajátja, hanem a magasabban fejlett állatoké is, akik figyelemreméltó mértékben képesek gondolkodni és megérteni. Ami az emberi lényben különleges az az, hogy képes feltenni azt a kérdést: „Ki vagyok én?”. Mi képesek vagyunk azonosulni bármivel, amivel csak akarunk.
Gyermekként azt mondták nekünk, hogy mi egy test vagyunk, ami egy adott családhoz tartozik, ami egy meghatározott tradíciót követ, ami egy adott kaszthoz, vagy országhoz tartozik. Ezek vagyunk mi. Ennek megfelel?en kell cselekednünk. Ez az, ahogyan boldognak kell lennünk. Mindezeket elmondták nekünk. És így az egyéni testtel és elmével való azonosulás fokozatosan ki is alakult bennünk.
Mindazonáltal, ha aprólékosabban megvizsgáljuk, azt fogjuk találni, hogy két általános azonosságra (önazonosításra) is bukkanhatunk: egyre, melynek minden pillanatban tudatában vagyunk, és egyre, melyr?l sajnálatunkra nem veszünk tudomást, holott legalább ennyire nyilvánvaló, ha odafigyelünk rá.
Az els? az a tudat, hogy mi vagyunk a világegyetem középpontja. Mi vagyunk az alany, és mindenki más – Istent is beleértve – hozzánk tartózó tárgy. Egy alany természetesen fels?bbrend?nek érzi magát egy tárgynál. Sajnálatos módon, mivel minden emberi lény ugyanezt érzi, ezért sem ?k nem ismerik el a mi alanyiságunkat, sem mi az övéket. Így a harcok és veszekedések szükségszer?en elkerülhetetlenek.
Másrészr?l rendelkezünk egy számunkra teljesen világos önazonossággal, csakhogy ennek egyáltalán nem szentelünk figyelmet. Ez pedig nem más, mint hogy meg vagyunk gy?z?dve arról, hogy születésünk napja óta semmit sem változtunk. Pontosan ugyanaz a személy vagyunk, és el sem tudjuk képzelni, hogy halálunkig bárhogyan is megváltozzunk. Az egyik önazonosságunk tehát az univerzum középpontja, mely teljesen azonosul a testtel és elmével, elszenvedi kínjait, élvezi gyönyöreit. A másik önazonosságunk soha nem hat vissza, sose szeret vagy gy?löl, sosem dicsér, sosem ítél el. Pusztán örökké éber, örökké tudatos, sosem hagy el minket, és soha nem változik.
Most is tudatában van gondolataidnak. Tudatában van álmaidnak. Tudatában van mélyalvásodnak. A világegyetem középpontja másrészr?l folyamatosan változik. A jó hír az, hogy tamasszkusból radzsasszkussá, s legvégül pedig szattvikussá válhat.
S minél szattvikusabbá válik, annál hasonlatosabb lesz legbels? önazonosságunkhoz. S végül, abszolút értelemben egyik önazonosságunk se valós, hiszen mindkett?t ismerjük. A mindkett?t ismer? soha meg nem ismerhet?, mely mindkett?t meghaladja. Ez az Egyetemes, és ebben van, amiben pihenni és amib?l fakadólag cselekedni rendeltettünk.
