Az Út éneke

 

Az Út vagyok! Üdvöz’ légy Vándor, 

Ki hátam taposva világot bejársz,

Ki rögömben botolva meg százszor

Padkámon kínt, s gyönyört egyaránt találsz!

 

Mint hálátlan gyermekét bús anyja

Úgy hordozlak hátamon tova

T?rve szitkod, mi ajkad elhagyja

Ha hátadon csattan Karmád ostora.

 

Úgy hiszed, neked jár valamennyi kincsem, 

Mit partomon néha szerteszórva lelsz, 

S nálad nagyobb haragosom nincsen

Ha kaptatóimmal kénytelen birokra kelsz.

 

Bizony sírsz, hogy én töröm fel lábad,

S vezetnek, hová menni nem akarsz,

Míg egód súlyától sajog gyenge hátad,

S fuldokló lépteddel minden port felkavarsz.

 

Hát nem érted, hogy én abból eredek,

Aki a te lelked forrása, s hona?

S lehetek bár id?nként izzasztón meredek

Egyszer még visszaviszlek oda?

 

Hát nem látod, hogy összes kanyarom

Te vésed elméd gy?rött térképére fel?

S elágazásaimnál az irányt  – bárhogy is mutatom –

Senki más, csakis te magad vétheted el?

 

Hát nem érzed, hogy ahogy te jársz énrajtam

Csak úgy tudom hordozni terhedet?

S semmivel sem kisebb az én fájdalmam,

Mint mit saját sorsod számodra rejteget?

 

Nézz le rám, s lásd meg, hogyan fénylek, 

Ahol könnyed zápora rendre áztatott, 

S mit rögnek hittél, te sárban járó lélek, 

Az id?közben gyémánttá változott!

 

 Hajolj hát le Vándor megharcolt kincsedért, 

S kövesd jeleim, mik ?rá mutatnak, 

S ha kalandod egyszer majd véget ért,

Ezt add ajándékba Teremt? Uradnak!

 

Az Út vagyok! Üdvöz légy Vándor!

Lásd meg valómat, s barátomnak hiszlek, 

S bármeddig tartson is, bízz bennem,

Meglásd egyszer úgyis, úgyis hazaviszlek!