Felvidámító

 

A bánat madara fészkel válladon

Még tojást is rakna, de azt nem hagyom!

Együtt takarítunk szíved rejtekén,

S meglásd, a vers végére felvidítlak én!

 

Kidobálunk onnan mindent, ami bánat

A bús tegnapot adjuk a víg mának

Hisz a fuvola neked szól Vrindavan fel?l

Hangjától árnyvet?, mohos fal led?l

 

S együtt pendülünk majd, mint harsanó húrok

Ha kell, a kedvedért bohócsapkát húzok,

Magam mórikálom, futok össze-vissza

S közben kiabálom azt, hogy “Haré Krisna”!

 

Szemhéjadra belül rovok vicces képet

Míg csak a kacagás humoromtól szétvet

Szakállas vicceket plántálok agyadba,

Míg röhögve nem kéred, hogy hagyjam már abba!

 

De én nem eresztlek, hiába is várod,

Míg ki nem neveted, ami eddig bántott

S rá nem jössz, hogy a bú a tudatlanság rügye.

Máris felvidultál! Én megmondtam, ugye!