Egy figyelemre méltó gondolat története

 

Kedves Olvasó! Miel?tt belevágnánk a most elbeszélend? történetbe, két dolgot el?re kell bocsájtanom. Tudom, hogy ez egy kissé szokatlan egy – mondjuk novellának szánt – prózai írás bevezet?jében, de hát manapság olyan id?ket élünk, mikor minden gyógyszernek eladott termék megvásárlására bíztató reklámban is elhadarják a végén, hogy „A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezel?orvosát, gyógyszerészét!” Most egy pillanatra emelkedjünk felül azon az apróságon, hogy esetünkben nincs fizikális formátumú gyógyszer. Javaslom, abba se mélyedjünk el különösebben, hogy kinek van gyógyszerésze (mondjuk én még nem találkoztam ilyennel), és ha e tekintetben megkérdeznénk kezel?orvosunkat, könnyen lehet, hogy rövid pupilla és reflexvizsgálat után kedvesen, de határozottan elirányítana bennünket egy olyan specialistához, akinek szakmabeli elnevezése a pszi- el?taggal kezd?dik. Mindezt azért bocsájtom el?re, hogy két dologra hívjam fel becses figyelmed.

El?ször is, tudnod kell, hogy ez a történet nem különösebben akció-dús, ráadásul még soha, senkinek nem meséltem el! Ez azért fontos, mert ha mindebb?l azt a következtetést vonod le, hogy így nem is érdemes elmesélni, és a most következ?k számodra érdektelenek, akkor ez így is van, és javaslom, hogy ne is fáraszd tovább szemedet az alant elterül? bet?halmaz böngészésével! Javaslom, inkább térj vissza a fizikailag mozgalmasabb történetek vizuális fogyasztásához, amit megtehetsz például a televízió nev? elmés szerkezet által „m?sor” fed?néven közvetített, fogyasztási-hipnózis kiváltását célzó reklámhalmaz kitartó bámulásával. Ennek feltétlen el?nye, hogy sem szemmozgató izmaidat, sem agytekervényeidet nem kell különösebben igénybe venned. Mellékhatásként jelentkezhet ugyanakkor, hogy el?bb utóbb – de azt hiszem mégiscsak inkább el?bb – felkeresed kezel?orvosodat, vagy gyógyszerészedet (ha esetleg patika tulajdonos vagy, és mégis van neked ilyen) valamelyik reklámozott, tehát nyilván divatos betegséget gyógyító gyógyszer megvásárlása érdekében. Én szóltam!

Másodszor is, tudnod kell, hogy egyes gondolatok megismerése igenis következményekkel, s?t kockázatokkal, akár mellékhatásokkal jár! Vannak ugyanis olyan gondolatok, amelyek els? ránézésre teljesen ártalmatlannak t?nnek. A felületes szemlél? könnyen süti rájuk, hogy ezek tulajdonképpen felszínes és sekélyes gondolatok! De vigyázat! A gondolatok már csak olyanok, hogy befészkelik magadat az agyadba, belefurakodnak ez elmédbe, tanyát vernek a tudatalattidban, és a lehet? legváratlanabb, és leglehetetlenebb id?pontokban törnek a felszínre! Csak csendben jegyzem meg, hogy pont ez a fent emlegetett reklámozás hatásmechanizmusa is. Namármost, a kockázat itt abban áll, hogy másféle gondolatok fogyasztása kiszoríthatja a reklámozott gondolatokat az elmédb?l. S tekintetbe véve a magas reklámköltségeket, ez ugyebár igazán méltánytalan lenne szegény hirdet?kkel szemben! Téged pedig könnyen megfoszthat attól a kényelmes „bizonyosságtól”, hogy amennyiben a reklám tárgyát megvásárolod és lefogyasztod, akkor boldog leszel. A végén még ott maradsz egyedül, és kénytelen leszel saját valós boldogságod érdekében jelent?s er?feszítéseket tenni. Amire ezen, második pont alatt figyelmeztetni akarlak, az igazából nem más, minthogy a novella végén feltáruló gondolattal bizony magadra foglak hagyni! Ez a történet ugyanis sokat mond majd a gondolat megszületésének körülményir?l, de semmit a gondolat tartalmáról! Ennek kibontását gonoszul rád hagyom, kedves Olvasó! S ha befészkeli magát az agyadba, belefurakodik ez elmédbe, tanyát ver a tudatalattidban, és a lehet? legváratlanabb, és leglehetetlenebb id?pontokban felszínre tör, akkor ne mond, hogy nem szóltam! S ha például egy halálosan fontos értekezlet közben –  mikor rettent? energiákat fordítotok arra, hogy olyan problémát oldjatok meg, amire néhány hónapon belül senki sem fog emlékezni – a el?tör elméd bugyraiból és oldaladat csiklandozva kisördögként azt kiabálja belülr?l füled hallójáratainak bels? tekervényeibe, hogy felesleges hülyeségek helyett inkább vele kellene foglalkoznod, akkor ne csodálkozz!

Tudom, hogy a fent írottakat els?re nehéz lehet „lenyelni”. Namármost mivel ez az írás nem egy tudományos értekezés az elme és a gondolatok természetrajzáról, a fentiek jobb megértéséhez inkább egy buddhista legendát, annak is az idevágó részét hívom segítségül! A fazekas legendájáról van szó, mely tudomásom szerint egy alap buddhista legenda. Ebben egy Vaszhitti nev? leány, aki az érinthetetlenek kasztjába tartozott és egy Kámaníta nev? gazdag keresked?családból származó fiú halálosan egymásba szeretnek. Azonban a társadalmi korlátok er?sebbek, mint ?k, s Kámaníta végül kasztjának megfelel?, gazdag keresked?-leányt vesz feleségül. A legenda egyik szála róla szól, de ezt most nem mesélem el, tessék elolvasni! Ami a gondolatok természetét és „mellékhatásait” csodálatosan demonstrálja ebben a legendában az ugyanis Vaszhitti további sorsa.

Vaszhitti h? maradt a szerelméhez, magányosan élt. Amikor meghallotta, hogy Buddha n?k számára is kolostorokat alapít, akkor be is állt egybe n?i szerzetesnek. Buddhának az volt a szokása, hogy sorra járta kolostorait, mindenhol elid?zött kissé, s mikor elment az adott kolostorból, minden szerzetesnek adott egy mondatot, amin az illet?nek meditálnia kellett. Így történt ez abban a kolostorban is, ahol Vaszhitti élt. Búcsúzáskor Buddha minden szerzetesnek csodálatos és fennkölt mondatokat adott, hogy azokon meditáljanak. Mikor Vaszhittihez ért, ezt mondta neki:

-„Minden emberi kapcsolatból szenvedés fakad.” Ez a te mondatod, leányom, erre az életre!

Vaszhitti megrökönyödött, és igen elégedetlen volt a saját mondatával, hiszen azt a többiekéhez képest egyszer?nek, és sekélyesnek érezte. Hát hogyan lehet ezen egy életen át meditálni? Nem is hagyta ezt annyiban, Buddha után eredt, hogy új mondatot kérjen t?le. Ez azonban már nem adatott meg számára, mivel mire utolérte volna vándorlása során, a Magasztos id?közben meghalt.

Vaszhitti elszomorodott, de mivel az ominózus mondatot mégis magától Buddhától kapta, elkezdett meditálni rajta. Meditált, csak meditált rajta, de nem ért a végére. A mondat újabb és újabb mélységei bomlottak ki el?tte. Meditált és tovább meditált, de élete végéig sem ért a végére. Ezért újjászületett, tovább meditált a mondatán, de még mindig nem készült el vele. Ezért újra és újra megszületett, életeken át meditálva a Magasztostól kapott mondaton. A végén már olyan tökéletessé vált, hogy nem is ember formájában, hanem ragyogó csillagként jelent meg a világban, további ötmillió évig meditálva a mondatán. Ekkor egyszer csak a semmib?l materializálódva el?t?nt Buddha és megkérdezte:

– Elkészültél-e, leányom, a mondatoddal?

– Uram, azt hiszem, hogy most már elkészültem vele.

– Örülsz-e, hogy újra találkozunk?

– Uram, teljesen mindegy…

– Látom, leányom, hogy tényleg elkészültél a mondatoddal! – szólt Buddha, és szétfoszlott a semmibe[1].

A félreértések elkerülése érdekében sietek tisztázni, hogy a fentieket nem azért rángattam saját történetem elé, hogy magamat, vagy akár saját helyzetemet Buddhához hasonlítsam! Higgyétek el, ha Buddha lennék, azt már észrevettétek volna! A fazekas legendájának egy része azért került ide, mert ennél tökéletesebben azt hiszem nem is lehetne elmesélni egy gondolat hatalmát, és lehetséges hatását!

Még mindig itt vagy, Olvasó! Akkor bátor és kitartó ember vagy, gratulálok! Nem mellesleg ez az a két tulajdonság, ami nélkül bármiféle fejl?dés elképzelhetetlen… Hogy ebben segít-e majd téged a most következ? történet, azt nem tudom, de azért elmondom …

… 2017 tavaszán esett meg, hogy úgy döntöttünk, a húsvéti ünnepeket az Oázis a Klastromhoz nev? panzióban töltjük. Nem el?ször jártunk ott, Badacsonyörsön, a sz?l?hegy tetején. Sok helyen jártam már, sok-sok szép helyen, de habozás nélkül ki merem jelenteni, hogy ez a világ legszebb helye. A leírhatatlan szépség? balatoni panorámába, a hegy tetejére, egy sz?l?ültetvényre építette a házigazda fogadóját. Házigazdánk, kedves, határozott, határozottan kedves, de még inkább kedvesen határozott ember, akire már az els? találkozáskor nyugodt szívvel bízod rá magad, s id?d legértékesebb részével, a szabadid?ddel egyetemben, s aki szül?i örökségének legbecsesebb adottságát okosan felismerve, rengeteg munkával épített fel egy takaros panziót a hegytet?n.

Húsvét vasárnap reggelén a panzió tet?téri ablakából kibámulva csodáltam a kilátást. A hegytet?r?l már-már olyan érzés fogja el az embert, mintha madárként szállna a Balaton fölébe. A tó felszíne szikrázva verte vissza a kora reggeli nap sugarait, mérhetetlen nyugalmat, és fenséget árasztva magából. Talán a reggeli óra, talán a hajósidény kezdetét megel?z? az évszak volt az oka, hogy felszínén, ameddig a szem ellátott, egyetlen hajó sem szelte a vizet, melyet szél sem fodrozott. A tökéletes nyugalmat néhány sirályszer? fehér madár távolból lassúnak t?n? röpte tette még kontrasztosabbá.

A tájat és a ver?fényes id?t csodálva elégetetten állapítottam meg, hogy az el?rejelzésnek, mely szerint a húsvéti kirándulásunk id?járás oldali támogatottsága minimum kétesélyes – azaz vagy esni fog, vagy nem – ezúttal sem lett igaza, és a sors, az Isten, vagy ki tudja micsoda, kicsoda fantasztikus id?vel jutalmazta „bátorságunkat”, amivel h?siesen kockázattuk, hogy a zuhogó es? esetleg a szobába kényszerít minket. Ami egyébként nem kis kockázat, tekintve, hogy egy négy és fél éves örökmozgó fiúgyermekkel és egy golden retriver fajtájú kutyával töltöttük a mini-vakációt.

Utóbbi id?közben odasompolygott hozzám, és a hátulról, szénfekete, puha orrával gyengéden megbökdöste térdhajlatomat. Mikor látta, hogy sikerült kizökkentenie az ábrándozásból, és csodálkozva felé fordulok, húsos nyelvét szájából oldalra lógatva heves lihegésbe kezdve igyekezett tudtomra adni, hogy most már aztán tényleg itt az id?, és a reggeli séta egy perccel sem várhat tovább! Nagy, barna meleg kutyaszemeit rám meresztette – ami egy kutyánál nagy szó, mert ritkán tartják ki a szemkontaktust – és úgy próbálta belém szuggerálni, hogy

– Séta, séta, séTA, sÉTA, SÉTA, SÉTAAAAA!

  Ha esetleg nem tartoznál a kutyások népes táborába, kedves Olvasó, akkor ezt lehet, hogy kissé túlzásnak érzed. Mármint azt, hogy emberi szavakat adok egy eb szájába. Ha viszont kutyás vagy, akkor pontosan tudod, hogy ez minden, csak nem túlzás! Vackor – mert így hívják a szóban forgó négylábút – csak a fültartásával képes kifejezni kb. 32 féle érzelmet, lelki állapotot, hangulatot. És akkor még nem beszéltünk a farok tartásáról, csóválásáról, a szemek pillantásáról, és mindezek leírhatatlanul kifejez? kombinációiról! Ha néhány évet életvitelszer?en együtt töltesz egy ebbel, már-már úgy tudtok kommunikálni egymással, mint egy gyerekkel. Különbség van persze, például hogy a kutya nem beszél vissza, de hogy a számára teljesen fontos dolgokat félreérthetetlenül képes kifejezni, az bizonyos. Ha nem hiszel a Nandagópa féle megfigyelésnek, ami bár vitathatatlanul tudományos igény?, de mégiscsak a „népi megfigyelés” kategóriájába tartozik, akkor ajánlom, mélyülj el Csányi Vilmos, a nemzetközi hír? etológus munkáiban, aki tudományos módszerekkel fogja bebizonyítani számodra ugyanezt!

Szóval nevezett Vackor kutya ott állt, és bíztatott a sétára. Róla még azt kell tudni, hogy bár hétköznapokon nemes egyszer?séggel Vacinak szólítjuk, teljes neve dr. László Vackor, aki foglalkozását tekintve – azon túl, hogy f?állású családtag – els?rangú stressz- és egyéb lelki nyomor terapeuta. Ha ember lenne, akkor vagy nemzetközi hír? lélekgyógyász, vagy valamiféle lelki Guru lenne. Hiszen olyan mérhetetlen nyugalmat árasztva tudja simogatási célra szolgáltatni bundáját, személyes jelenlétét, és a testéb?l kiáradó szeretetteli fizikális melegséget, hogy nincs az az ideges ember, akib?l néhány simogatást követ?en ne szállna el az idegesség, a gyomrot addig öklömnyire összehúzó feszültség, görcs, vagy bánat! Nem ítélkezik feletted, s?t egyáltalán nem ítél meg, hanem egyszer?en csak megvált a lelki rosszullét fogságából. Mondanom sem kell persze, hogy ugyanezen okokból ház?rzésre szinte teljesen alkalmatlan … de hát ki az az ostoba, aki egy pszichioterapeutát biztonsági ?rként, vagy test?rként akar alkalmazni?!?

Vackorról még azt lehet tudni, hogy kiváló, ámde igen kényes ízlése van! Van egy saját kutyaágya, ami a dohányzóasztal, és a tévé között helyezkedik el a nappaliban. Az éjszakáit viszont „saját hálószobájában” tölti, ami fizikálisan a miniat?r el?szobánkban található, közvetlenül a bejárati ajtónál. Ha Vackor úgy ítéli meg, hogy ideje visszavonulni, s a könny? nappali szunyókálást komolyra fordítva tényleg aludni kell, akkor lassú, elegáns mozdulatokkal feláll, és átballag a nappaliból az el?szobába. Számtalan alkalommal megfigyeltük, hogy ha valami olyasmi megy a tévében, ami er?szakot közvetít, vagy valamilyen módon nem oké, Dr. László Vackor – bármely napszakról legyen is szó – feláll, és késedelem nélkül visszavonul az el?szobába. Mintha csak azt akarná mondani, hogy

– Én ezzel a szeméttel nem szennyezem a becses aurámat!

Ezzel szemben, ha mondjuk Deva Premal valamely számát hallgatjuk, nézzük, akkor bármikor és akár még a kertb?l, kedvenc szomszéd-megfigyel? állásából is bejön, és leheveredik a televíziókészülék elé, s csukott szemekkel elnyúlik. Ezt a viselkedését mondhatni tudományos alapossággal megfigyelhettük, mikor gyermekünk elaltatásának három és négy éves kora között legüzembiztosabb módja a Gajatri Mantra bekapcsolása volt. Ha bekapcsoltuk a Gajatrit Deva Premal el?adásában, a gyerek – aki addig sehogy sem volt képes erre – perceken belül elaludt, az eb pedig kijött hálószobájából, és lefeküdt a tévé el?tti fekhelyére. Mikor kikapcsoltuk a mantrát, fogta magát, és visszaballagott az el?szobába, éjszakai nyughelyére. Ezt olyan sok alkalommal ismételtük meg, hogy ha minden esetben kutatási jegyz?könyvet vettünk volna fel, mostanra már tudományosan is bizonyítást nyert volna, hogy a kutya – legalábbis ez a kutya – nemcsak hogy meg tudja különböztetni a mantrát más zeneszámoktól, hanem kifejezetten kedveli is azt! Egyébként gyakorlatilag ugyanez játszódott le akkor is, ha valamely tanító el?adását néztük például a Youtube-on. Ilyen esetben Dr. László Vackor a tévé elé feküdt, mintha hallgatná az el?adást, ha pedig elkapcsoltunk onnan, akkor haladéktalanul távozott. Oly sok alkalommal, hogy ez nem lehet a véletlen m?ve! Csak mellékesen említem meg, hogy van még valami, ami bizonyosan távozásra készteti ?t a nappaliból, ez pedig nem más, mint a Híradó. Ezen azért el lehet gondolkozni …

Mindezekkel persze nem azt akarom mondani, hogy Vackor egy kutyabundába bújtatott szent. Kábé fél évente ugyanis megagyalja kollegáját és lakótársát, Lalit, a fekete tacskót, aki balatoni kóbor kutyából avanzsált a f?városban elterül? kanapénk megkérd?jelezhetetlen birtokosává és urává. De ha Lali vét a kutyatársadalom íratlan szabályai ellen, és pl. arra vetemedik, hogy el?bb vesse rá magát a kirakott eledelre, mint Vackor, akkor utóbbi szent kötelességének érzi, hogy elmagyarázza, ki is a nagykutya a falkában. A nagykutyának ugyanis el?bb dukál a vacsora, mint a kisebbnek! S bár a tacskót igazán kemény fából faragták, 25 kiló testtömeg-különbség kutyákénál nehezen kompenzálható el?nyhöz juttatja a Doktor Urat a Kanapé Királyával szemben. (Lali becsületes neve egyébként Várjál Lajos, ennek részletes ismertetését?l ehelyütt azonban eltekintek, s egyel?re az Olvasó szárnyaló fantáziájára bízom a fura név eredetének megfejtését.)

Remélem sejted, kedves Olvasó, hogy Dr. László Vackor fenti árnyalt jellemrajzát nem véletlenül sz?ttem bele a mondókámba! Ugyanis mindennek a beharangozott gondolat keletkezése szempontjából kés?bb bizony jelent?sége lesz. E pontom még csak bíztatni tudlak, hogy légy türelemmel, s szemeiddel ródd tovább a sorokat, hamarosan eljutunk a gondolatig is….

A fentiek után tehát már bizton tudhatod, kedves Olvasó, hogy nem értettem félre Vackor sétára invitáló sürgetését. Ezért settenked? üzemmódban magamra vetten kutyasétáltató ornátusomat, és megpróbáltam csendben kiosonni a tet?téri apartmanból. A csendességre irányuló szándékomat az indukálta, hogy család mini-vakáción részt vev? többi tagja, leltár szerint a gyermek és a feleség még az igazak álmát aludták. (Joggal kérdezhetnéd meg, kedves Olvasó, hogy akkor ezid?tájt a korábban felemlegetett Várjál Lajos – foglalkozását tekintve kanapé-tulajdonos és akarnok – hol is tartózkodott. Nos, mivel Lali (rém)tetteivel több kötetet is meg lehetne tölteni, ezért legyen elég most annyi, hogy nem lévén tökéletesen szalonképes, szálloda és étterem kompatibilis, Lali nem jöhetett velünk a panzióba.)

A csendes kiosonásra irányuló próbálkozásaimat azonban Vackor romba döntötte, mikor realizálta, hogy igen, nem tévedés, azt a ruhát rángatom magamra, amiben sétálni szoktunk. A kutya ugyanis tökéletesen meg tudja különböztetni egymástól a gazda ruháit, és azok viselésének célját is. Ha ugyanis munkahelyi öltönyömben jelenek meg el?tte, akkor rezignáltan nyugtázza, hogy itt bizony nem lesz séta, ha azonban szöszmösz-mackómat látja felvennem, akkor leírhatatlan izgalomba jön, mert tudja, van esélye arra, amit ? a legjobban szeretne…

Amikor aztán a pórázt is a kezembe vettem, kutyám ugrabugrálásban realizálódó öröme a leírhatatlanságig fokozódott. Pontosan tisztában volt a helyzettel, tehát nem ugatott, ami lássuk be, hogy egy izgatott kutyától nem kis teljesítmény. Az ?t belülr?l feszít? energia, no meg (bármilyen prózai is) az ürítési inger azonban utat tört magának a heves ugrabugrálásban, farok lengetésben, és hangos lihegésben.

Szerencsémre ez a kisebbfajta felfordulás sem ébresztette fel a család édesdeden szunnyadó tagjait, és végül sikerült általános riadó nélkül kijutni a lépcs?házba. Itt kénytelen voltan a pórázt némi küzdelem árán a meredek lépcs?n fel-le ugráló eb nyakára „ráoperálni”, ami azért nem volt kis kihívás. Nem mertem ugyanis megkockáztatni, hogy póráz nélkül menjünk ki a kertbe, mert az el?z? nap határozott és udvarias házigazdánk határozottan és udvariasan (de azért lássuk be, hogy a hangsúly ez esetben a határozottan szón van) célzott arra, hogy a kert egy részét most füvesíti, így az nem kutya-kompatibilis. Az sem okozna neki felh?tlen örömet, ha a panzió takaros, ellenáramoltatós medencéjében látná kutyámat lubickolni. Tekintetbe véve, hogy a golden retriver vízi apportírozó fajta, Vackorra pedig különösebb túlzás nélkül lehet rábiggyeszteni a „vízfetisiszta” jelz?t, azt hiszem érthet?, hogy a póráz felrakása a szükséges óvintézkedések kategóriájába tartozott.

Ha Te kedves olvasó az un. „X” generáció tagja vagy, vagy esetleg ennél is régebb óta hordoz hátán a Föld, magad elé tudod képzelni, ha azt mondom, hogy úgy mentünk le a lépcs?n és vágtunk át a szépen parkosított kerten, hogy Nepp József akár rólunk is megrajzolhatta volna a „Frakk, a macskák réme” azon epizódjait, amikor Károly Bácsi Frakkot sétáltatja. (Akinek ez nem mond semmit, nézzen meg pár epizódot a Youtube-on!) Így mindkett?nknek örömet okozott, mikor végre kiléphettünk a panzió kétszárnyú kovácsoltvas-kapuján, és a közvetlenül szomszédos erd? felé vehettük az irányt. Itt már végre a póráz is lekerülhetett a kutyanyakról, ami csak tovább fokozta az egyébként már amúgy is fokozhatatlannak t?k? eb-örömet.

Én lassan poroszkálhattam tovább, Vackor pedig lelkesen vetette bele magát a bozótosba, amiben tavasz lévén még éppen, hogy sarjadtak a levelek. A táj most kezdett zöldellni, a fák és bokrok leveleitek, a korán nyíló tavaszi vadvirágok pedig már szirmaikat bontogatták. Lassan bandukoltam, miközben a kutya hol el-, hol felt?nt. Ha id?nként a nevét kiáltottam, mert úgy éreztem, hogy talán túl távolra kóborolhatott, néhány másodpercen belül el?bukkant a susnyásból, és meleg barna szemének pillantásával biztosított arról, hogy nem fog elveszni, ezért kár is aggódni. Ilyenkor rendszerint megszagolt egy f?csomót, vagy bokortövet, és – tisztességes ivaros kutyához ill?en – rövidet rápössentve hagyta ott a névjegyét. Néha ilyenkor is visszanézett rám, mintha csak azt mondta volna

– Nyugi, megjelölök ezt-azt, így biztosan hazatalálunk!

A tavaszi erd?ben a hegygerincen vezetett az utunk. A panzió régies hangzású nevét onnan kapta, hogy néhány kilométeres túratávon belül egy hajdan volt pálos kolostor romjai találhatók. Innen jön a névbe a klastrom. Turistajelek és irányjelz? táblák mutatták az utat a Fehér Táltosok hajdan volt hajlékának és szentélyének irányába. Az út id?nként keskeny ösvénnyé sz?külve romos présházak között kanyargott. Tetejük beomlott, oldaluk düledez?, területüket az erd? kívül s belül visszahódította, falukat vadsz?l?, borostyán, és egyéb futónövények borították, tégláik közül bodzabokrok ágai nyújtóztak az ég felé. Id?nkét megritkult az erd?, s a tisztásokon át látni lehetett a Balaton fenséges nyugalmat árasztó, napfényben fürd? pompáját.

Az erdei madarak megszámlálhatatlan tagú kórusa ontotta magából a kora reggeli madárdalt. Olyan volt, mintha egy hatalmas zenekar tagjai próbálgatnák hangszereiket, játszanák saját szólamukat és dallamaikat miel?tt felgördülne a függöny, és tökéletes összhangban felcsendülne a Nagy Tavaszköszönt? Nyitány!

A séta kezdetén kavargó gondolataim is kezdtek leülepedni. El?ször ugyanis azért aggódtam, hogy el ne vesszen a kutya az ismeretlen terepen. Aztán azért, hogy vajon vannak-e már kullancsok. A kutyán van ugyan kullancsriasztó csepp, de mi van, ha az nem nyújt elegend? védelmet. Egyszer már volt kullancscsípést?l babéziás, amibe majdnem belepusztult, pedig akkor is volt rajta csepp. Meg aztán én sem vagyok beoltva. Meg mi van, ha felébrednek a többiek a szálláson, és mi meg túl sokáig sétálunk. Biztos megvárnak a reggelivel, de akkor meg éhesek lesznek szegények. Meg különben is a munkahelyen ilyen, és ilyen problémákat kell megoldani, ezt és ezt a békát lenyelni, vagy valaki mással lenyeletni… stb. stb. stb.…. A gondolatok végtelen sorban tekeregve kígyóztak elmémben.

S mégis, ahogy egyre beljebb haladtunk az erd?ben, a látványtól és a lassú sétától az elmém is egyre nyugodtabb lett. Míg egyszer csak gondolataim a hétköznapi dolgokról átkalandoztak valami más területre. Egyszer csak elkezdtem valóban észrevenni a tavaszi erd? szépségét, az erd? madárének-koncert alatt megbújó mélységes csendjét.

Eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam, hogy keleten a szerzetesek gyakran járásmeditációt végeznek, ami annyit tesz, hogy lépteik ritmusát légzésükkel összehangolják, és ehhez igazítva mantrát énekelnek.

– No, ezt akár ki is próbálhatom, ennél jobb alkalom erre nincs is! – gondoltam, és belekezdtem a Maha Mantra recitálásába.

Ett?l a nagykönyv szerint a gondolatoknak végképp le kell(ene) csendesedniük, és áramlásuknak szépen lassan meg kellene sz?nnie. Nos, be kell valljam, hogy ez alkalommal nem ez történt. De legalább már nem a szorongást kelt? problémák és gondolatok kúsztak az agyamba, hanem mantrakísérettel lassanként észrevettem, hogy hány kid?lt fa van az erd?ben, s hány törött bokor, amit a néhány napja erre pusztító heves vihar hagyott helyben. Felt?nt, hogy az az erdei út letaposott talajából fehér kövek kandikálnak el?, ami különös, mert olyan, mintha mészk?b?l lennének, pedig itt – ha jól emlékszem, mintha azt azt olvastam volna – vulkánikus a talaj.

– Milyen különös – gondoltam – hogy ez a szépség és a harmónia ad keretet és otthont annak, hogy él?lények megegyék egymást, és egymás testéb?l tartsák fenn a sajátjukat! Nem tudott volna az Isten, olyan világot teremteni, ahol erre nincs szükség. Látnom kellene a szépségben és a harmóniában a halált is? Mi értelme van így az egésznek?

Eszembe jutott – fura, hogy mantrázás közben is képes kalandozni az elme – egy gyermekkori kirándulás, amikor a királyréti tisztásra menet el?bb egy ki nem lyukasztott buszjegyet, majd egy m?köd?, orosz gyártmányú aranyszín? órát találtam az erdei ösvényen, mindezt egy kirándulás során. Nyilván arra kirándulók hagyták el ?ket. Addig még sosem találtam semmit, ezért emlékszem arra az örömre és boldog izgalomra, amit ezen kincsek megtalálásra kiváltott.

– De jó lenne most is találni valamit! Valami nagyon értékeset! – gondoltam – Ugyanakkor hol van már az a buszjegy! S bár egy darabig hordtam is, hol van már az az óra! Jó lenne valami sokkal tartósabbat, és sokkal értékesebbet találni itt, az erd?ben. Mondjuk egy Istenre utaló nyomot, bizonyítékot, vagy valami hasonlót!

Tulajdonképpen magam is meglep?dtem ezen a gondolaton, ami el?zménytelen váratlansággal bukkant fel bennem. A meglepetés legalább kizökkentett a gondolatáramból, és tudatosult bennem, hogy mantrázás közben már megint csapong az elmém. Más területen mint korábban, de csapong.

Miután megnyugodva láttam, hogy Vackor néhány méterrel el?ttem poroszkál (úgy látszik eddigre már levezette a felesleges energiáiból adódó feszültséget) ezért elhatároztam, hogy a mantrázásra koncentrálok. Így is tettem, és azt hiszem néhány mantra erejéig ez sikerült is. Úgy éreztem utólag, valóban nem gondoltam másra, mint a mantrára. Még a kutyát és az erd?t sem igazán érzékeltem.

Nem tudom, mennyi ideig sétáltunk így tovább. Biztosan nem hosszasan, mert bármennyire jó lenne, ezt az állapotot egyel?re nem tudom hosszasabban fenntartani. És akkor, talán a séta, talán a mantrák miatt, talán a hely, esetleg az id? hatására, vagy ezek összjátékának és együttállásának folyományaként a következ? gondolat bukkant fel bennem, el?zmény nélkül, mégis válaszként a percekkel ezel?tt feltett kérdésemre:

– Az Élet annak legintenzívebb és leggyorsabb formája, ahogy Isten folyamatosan újrateremti, elemészti és ismét újrateremti önmagát. Ily módon az élet Isten Önmegismerésének legintenzívebb útja, ezért különleges a Teremtésben!

A gondolat felbukkanását csend követte. Meglep?en hosszú bels? csend. Szell? sem rezdült. És mintha kívül is elhallgattak volna az addig fesztelenül és féktelenül csicserg? madarak is. Mintha az egész erd? engem fürkészett volna, azt kémlelve, hogy megértettem-e mindezt?

Döbbentem megtorpantam. Mint aki kábulatból ocsúdik, mint aki víz alól felbukkanva most nyitja ki a szemét. Láttam, hogy Dr. László Vackor sztessz- és pszichoterapeuta felém fordulva megállt az úton, s zászlós farkát magasra tartva engem néz. H?séges barna, mindentudó kutyaszemétében az csillogott, hogy

– Na tessék, megtaláltad, amit az el?bb kértél! Mondjuk nem értem, hogy miért állsz ott lemerevedve ezen! Ezt már a kölyökkutyák is tudják!!! Most már mehetünk tovább?!?

Lassan elindultam. A rövid mentális csend után elmém vad zakatolásba kezdett. Olyan vadba, hogy le sem tudom már írni. Azt viszont igen, hogy bizonyos voltam abban, hogy egyrészt a gondolat nem a sajátom, másrészt válasz a néhány perce feltett kérdésemre, harmadrészt valaki, vagy valami teljesítette az iménti ki nem mondott kívánságomat, s egy jól m?köd? aranyozott óránál sokkal étékesebb „dolgot” pottyantott utamba az erd?ben, amit ha akarnék se tudnék elveszíteni immár….

Utolsó epizódként még elmesélem, hogy miután tovább pörgött az agyam ezen a gondolaton, egyszer csak belém hasított, hogy

– De hát én valami tárgyi dolog találására gondoltam ám! Most hogyan lehetek abban biztos, hogy tényleg valami értékesre és igazra bukkantam?!?

Ahogyan ez a gondolat átsiklott agytekervényeimen, Dr. László Vackor megfordult, rosszallóan rám emelte tekintetét, mintha csak azt mondaná

– Eh, emberek … – s farkát felcsapva elindult visszafelé, az Oázis a Klastromhoz nevet visel? panzió irányába.

Er?sen el is szégyelltem magam, és megértettem, hogy a séta érdemi része véget ért… Csendben, és további események nélkül visszaballagtunk az apartmanba. Pont akkor ébredt fel a család. Felesleges volt aggódni tehát a felébresztés miatt, a reggeli miatt, a kullancs miatt, és egyáltalán bármi miatt…

És most, nyájas Olvasó, ahogy az elején ígértem, magadra hagylak téged ezzel a Gondolattal! Nem értelmezem és fejtem meg neked! Ezt rád hagyom, ahogy ígértem! Ha akarod, foglalkozz vele, ha akarod ne! Ha úgy érzed, érts egyet vele, ha úgy érzed ne! Ez a Te dolgod, és egyedül a tiéd!

Mindenesetre azért én egy picit még töprengek ezen a gondolaton, s ötmillió év múlva, mikor csillagokként találkozunk az égbolton, elárulom a megfejtést 😉

 

 

[1] A teljes történethez javaslom, olvasd el Popper Péter „Az önmagába tér? ösvény” cím? könyvét.