Rajta vagyok az ügyön!
(igaz történet)
Péntek, hajnali egy óra. Egy fapadon kuporgok. El?tte majd’ egy órát róttam a köröket fel s alá a gyerekklinika néptelen folyosóján. Odabenn, egy m?t?ben – ahová én nem láthatok be – a kisfiamat operálják. Vakbélgyulladással. Orbitális vakbélgyulladással – ahogy az utlrahangos doktor néni mondta annak az egyébként a kórház kapujában strázsáló kollegájának, aki berontott a vizsgálóba azzal, hogy mi rossz helyen vagyunk.
– Mit keresnek maguk itt? A Covid gyanúsakat egy emelettel feljebb kell vizsgálni! – mondta villámló tekintettel. – Ott várja magukat a doktorn? beöltözve! – tette hozzá egyre szigorúbban. – A gyereknek h?emelkedése van!
– Elnézést! – hebegtem. – Az a doktorn?, aki a gyereket vizsgálta, ? mondta, hogy ide jöjjünk. Név szerint itt hívtak. Nem akartam galibát okozni.
– Nem csinált maga semmi rosszat! – legyintett az ultrahangos doktor néni. – A fiúnak ett?l akár nagyon magas láza is lehetne. Nincs semmi baja. Az orbitális vakbélgyulladástól eltekintve, persze! Majd jól kifert?tlenítünk.
Az orbitális vakbélgyulladást tehát már majd’ egy órája operálják. Megnyugtattak, hogy rutinm?tét, meg, hogy még nem perforlát. Viszont laporaszkópiás m?tétet csak negatív Covid teszttel lehet csinálni. Az meg 24 óra. Jó esetben. Addig nem várhat a dolog. Szóval marad a konzervatív eljárás, nagyobb lesz a seb, de majd beforr!
Igyekszem nem gondolni arra, hogy a koronavírus járvány közepén kerültünk kórházba. Igyekszem nem gondolni arra a bejelentésre, hogy amíg járvány van, addig csak életment? m?téteteket hajtanak végre. Márpedig minket haza sem engedtek az ügyeletr?l. A m?tét ezek szerint rutin, de életment?. Igyekszem nem gondolni arra, hogy az életment? m?tétet azon kell végrehajtani, aki életveszélyben van. Igyekszem inkább nem gondolni semmire.
Ahogy a gyereket 00:06 perckor betolták a m?t?be megszólal bennem a mantra.
„óm
trjambakam jadzsámahé
szugandhim pusti-vardhanam
urvárukam iva bandhanán
mritjór muksíja mámritát”
El?ször önkéntelenül indul el a fejemben. A MAHÁMRTJUNDZSAJA, a gyógyító-védelmez? mantra. Megörülök neki, mint egy régi ismer?snek. Aztán belé kapaszkodom, el sem engedem. Csak mondom, mondom, és mondom magamban! S közben fel-alá járkálok a folyosón.
„óm
trjambakam jadzsámahé”
Századszor haladok el a nyitott ablak el?tt, amin csak úgy árad befelé az Üll?i út természetellenes hideg csöndje, amit csak id?nként tör meg egy ment? villogó szirénája. Nem a hideg a természetellenes. A csend az.
„szugandhim pusti-vardhanam”
Kétszázadszor haladok el a röntgen-vizsgáló félig nyitott ajtaja mögött megbúvó fekete sötétség el?tt.
„urvárukam iva bandhanán”
Háromszázadszor fordulok vissza a folyosó végét lezáró dupla ajtó el?tt, melyen igazgatói pecsétes hirdetmény adja tudtára mindazoknak, akik idáig eljutottak, hogy itt bizony látogatási tilalom van érvényben, s?t az intenzív osztályon fekv? gyermekeknél csak egy szül? tartózkodhat, oda még a nagyszül? sem teheti be a lábát.
„mritjór muksíja mámritát”
Ezredszer lépek rá a folyosó közepén arra a járólapra, ami alatt elengedett a ragasztó, s emiatt halk kattanást hallat, ahogyan aprót billen a rá nehezed? súly alatt. Id?nként az órámra sandítok, és meglepetten látom, hogy két odapillantás között negyed óra telt el. Érdekes! Lassan kellene vánszorognia az id?nek, itt meg csak úgy röpködnek a negyed órák!
„óm
trjambakam jadzsámahé”
De még mindig semmi. Csak a h?vös csend. Észreveszem a folyosó plafonjára felszerelt biztonsági kamerát. Vajon néz éppen valaki? Nem érdekel. Biztos láttak már elég szül?t a m?t? el?tti folyosón tipródni.
„szugandhim pusti-vardhanam”
A falakon képek a Micimackóból. Bagoly hallgatja sztetoszkópjával Nyuszi hátát, Micimackó sétál kézen fogva Malackával. Ahogy a Disney-nél elképzelték. Mindegy, csak ne kelljen gondolni arra, mi folyik éppen a m?t?ben. Ne kelljen gondolni semmire!
„urvárukam iva bandhanán”
Mégis! Mégis gondolok valamire! A mantrát, és annak rezgéseit a kisfiamnak küldöm! Biztos segít! Vagy lehet, hogy inkább imádkozni kéne?
„mritjór muksíja mámritát”
Pillantás az órára. 01:00. Még mindig semmi hír. Hirtelen tör rám a fáradtság. Sunyin, mint egy sötétben vadászó borz. Egy átdolgozott nap után jöttem be a gyerekkel az ügyeletre, biztos-ami-biztos. Joggal vagyok fáradt. De akkor sem adhatom meg magam neki! Lemehetnék a kórterembe, hogy a kijelölt ágy melletti agyongyötört fotelszer?ségben várjak. Ott még el is szunyókálhatnék. De nem megyek. Megvárom, amíg kész lesz a m?tét, és kiderül, hogy minden rendben van. De le kell rogynom a padra. Távol a nyitott ablaktól, amin jön be a hideg. Becsukhatnám, nincs itt senki, aki rám szóljon, de nem teszem. Legalább nincs kórházszag. És a mantra csak szól a fejemben.
A folyosó a tér-id? kontinuum önmagába visszatér? féregnyúlványává alakul. Most már nem vágtatnak a negyed órák! A nyúlvány, mint egy szingularitás, magába szívja az id?t, melynek folyása itt és most megáll. Megáll a mantra is. Tán’ azt is beszippantotta az itt kialakult fekete lyuk. Túl vagyok az eseményhorizonton. Már aggódni sincs er?m. Ez a mélypont. Innen nincs lejjebb.
– I’am on it – szólal meg egy férfihang angolul, kitörve a fekete lyuk lebírhatatlan tömegvonzásának fogságából.
Úgy megijedek, hogy szívem majd kiugrik a helyéb?l.
– Mi? Ki? Hogy? – nyögök fel. – Ki volt ez?
A hang közvetlenül mell?lem szól. El?ször jön a jeges rémület. Aztán a döbbenet: a hang a zsebem irányából jött. Pontosabban a zsebemb?l. Odakapok, kezem mobiltelefomomat tapintja. El?rántom zsebemb?l az iPhone-t, aminek képerny?jén a Siri, a hangvezérelt „asszisztens” jele villódzik. Értem már! Ez volt az! Valahogy megnyomódott az zsebemben, és a zörejeket nem tudta értelmezni, ezért adott egy értelmetlen válaszreakciót. Akkor ennyi. Nincs itt sem rejtély, sem semmi ijeszt?…
De ez azért fura. Ilyesmit eddig még sosem produkált a telefon. És a billenty?zár is be volt kapcsolva. És mit is mondott?
– I’am on it – a szavak értelme lassan hatol el tudatomig. – Rajta vagyok az ügyön! Dolgozom rajta!
A féregnyúlvány – mely az imént metethetetlenül rabul ejtett – szétpattan. De nem úgy, mint a szappanbuborék, aminek hajdani létér?l néhány szekundumig még néhány, a leveg?ben szálldosó szappan és vízmolekula hajlandó tanúskodni. A hang úgy taszítja vissza a mélypont feneketlen feketelyukát a nemlétbe, mintha onnan soha el? sem lopakodott volna. A mantra ismét megszólal a fejemben.
„óm
trjambakam jadzsámahé
szugandhim pusti-vardhanam
urvárukam iva bandhanán
mritjór muksíja mámritát”
Felpattanok, ismét rovom a köröket. A fáradtság tovat?nt, a fekete lyuk magával vitte. Vele ment a félelem és az aggódás is. Csak a mantra marandt. A gyógyító és védelmez?. Egy óra múlva kijön a sebész-f?orvosn?. Leültet, mellém ül, és elmondja, hogy a m?tét jól sikerült, minden rendben van. De ezt addigra már tudom. Hisz nemcsak a sebészek, hanem Valaki más is dolgozott rajta. Még ide is szólt nekem telefonon…
Ezúton is hálás köszönet Mindenkinek, aki rajta volt az ügyön!
